A település és környéke már a réz- és a bronzkorban is lakott hely volt, az itt talált e korokból származó leletek tanúsága szerint. Zók (Ozold, Zold, Zolk) nevét az oklevelek 1290-ben említették először Zold néven. 1290-ben a pécsi káptalan által állított (egyházi) nemes tanúk nevei között Zókról származók is szerepeltek. 1333-ban papja 2, 1334-ben 4, 1335-ben 5 báni pápai tizedet fizetett. 1941-ben hozzácsatolták a szomszédos Pázdány nevű kis falut. A 2011-es népszámlálás során a lakosok 97,1%-a magyarnak, 1,6% németnek, 0,3% örménynek mondta magát (2,9% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 43,6%, református 3,3%, evangélikus 1,3%, felekezeten kívüli 45,3% (5,9% nem nyilatkozott)

Ecsedy István: Zók-Várhegy, egy szőlőhegy évezredei
A múltat őrző szőlőhegy

Zók kicsiny, szinte csak egyetlen utcából álló falucska Pécstől délnyugatra, Bicsérd és Aranyosgadány között. A falu a Pécsi – víz kiemelkedő északi partján helyezkedik el. Vele szemközt, a völgy túloldalán félszigetszerű dombok sorakoznak, melyek a baranyai dombvidék szinte csipkézetesen tagolt északi peremét alkotják. A kelet és nyugat felöl mély völgyekkel határolt, észak-dél irányban elnyúló kiemelkedések egy kéz ujjaira emlékeztetnek, szinte „kinőnek” a tőlük délre fekvő, nagy kiterjedésű fennsíkból. Oldalaikat az erózió meredekre koptatta, emiatt legtöbbjük legmagasabb része csupán egy igen keskeny, észak-dél irányú gerinc, jóformán csak lejtőjük van. Ezeken a meredek lejtőkön szőlőket és présházakat találunk az erdős völgyek fölött, állandó települési helyként sohasem. szolgáltak.

Ha ezt a tájat a völgy északi partjáról nézzük, akkor a Várhegy csupán egy a sok szőlőhegy közül. Feljutva azonban az akácossal övezett domb tetejére, már több jellegzetesség is szemünkbe tűnik. A legfontosabb az, hogy a dombtetőn csaknem teljesen lapos és viszonylag széles (50-100 m) sávot alkotó kis fennsíkot találunk. Ez a Várhegytető, vagy a Várhegy „egyenese”. Ha északi részének peremére állunk, akkor tiszta időben beláthatjuk a pécsi víz völgyét, áttekinthetjük a Nyugati Mecsek előterét, jól látható a Jakab-hegy, sőt a pécsi medence és a Dráva síkságának egy része is. Magát a dombtetőt nézve a figyelmes szemlélő hamar észreveszi, hogy annak felszíne sötétszürke, hamus földből áll, és gyakran találni rajta égett agyagdarabokat, cseréptöredékeket, állatcsontokat. Az őrkori megtelepülésnek ezek a felszínen észrevehető maradványai a tetőt délről határoló széles horpadásig tartanak. Ezen túl és a lejtőkön már csak az emberi történelem előtti geológiai múlt hagyatéka van, mint mindenütt a dombvidéken: a több millió éves Pannon tengeri üledék megkövesedett kagylóit rejtő meszes réteg, rajta a jégkori lösszel és az ezt takaró barna erdőtalajjal. Térjünk vissza a dombtetőre. Újra körbejárva meg is érezhetjük, hogy jó helyen vagyunk, de az adatok alapján tudhatjuk is, hogy szubmediterrán hatások érvényesülnek a klímában, ráadásul az évi átlaghőmérséklet itt fenn 1-2 fokkal magasabb, mint a mélyebben fekvő részeken.
A tetőn előkerült különös tárgyak alapján keltek szárnyra azok a szép mendemondák, amelyeket a mai napig emlegetnek Zókon. Gyakran szó kerül egy itt elrejtett „aranyborjúról”, amit még senkinek sem sikerült megtalálni, no meg rejtélyes alagutakról, amit elfeledett régi pincék üregeiből alakított a képzelet, és mondává növelt a hagyomány. Nem csak a meséket őrzi azonban a Várhegy, de nevében a történelem is. Nem említik írásos források, mégis van tényleges alapja az elnevezésnek: a magyar középkor korai századaiban itt létesített paticsfalú erődítés gyér maradványit az őskori település sáncárkával együtt felszínre hozták az ásatások.

Alighanem ennek a korai – talán valamely nemzetiséghez tartozó – kis központnak a megszűnése után lett a Várhegy a falu szőlőhegye. A mai falu első írásos említése 1290-ből való. Ekkor Zók már a pécsi káptalan birtoka, és alighanem voltak szőlői is, hiszen egy 1561-ből származó úrbéri szerződés szerint Zók borkilencedet fizet a pécsi káptalannak. A későbbi összeírások tanúsága szerint Zók a török időkben sem néptelenedett el teljesen, bár lakossága megfogyatkozhatott: 1695-ből és 1696-ból való adatok megművelt és megműveletlen szőlőkről szólnak, egy másik oklevél a rétek elbozótosodásáról tesz említést ugyanebben az időben. A szőlőművelést, bortermelést, mint a falu gazdálkodásának fontos ágát említik a múlt századi források is. Magát a Várhegyet jelöli meg a szőlőtermesztés fő területeként a Pesti Frigyes adatgyűjtését folytató Hatos Gusztáv, aki így foglalja össze a múlt századi látképet:

„A szőlőhegység lábánál a legcsekélyebb menetelesség nélkül fekszik a Körösi berek. A hegy nagy, melyen hajdan vár állott, hogy miféle vár volt, arról nem regélnek.”

Az adatgyűjtő által említett „Körösi berek” nem egyéb, mint a Pécsi víz széles, akkor még mocsaras völgye. A vízfolyás éppen akkoriban „kezdte vesztegetni a nevét”, mint Hatos Gusztáv meg is jegyezte.
A hagyományos, mélyműveléssel nem járó szőlőtermesztésnek a Várhegyen is a filoxéra vetett véget. Ezt követően kezdték a szőlőt „rigolírozás” után telepíteni. Az árokásás, földforgatás minden bizonnyal sok régészeti tárgy előkerülését eredményezte, és ezek egy része el is jutott a pécsi múzeumba. A Várhegy régészeti feltárásának kezdete különös módon kapcsolódott össze az ország történelmével és sokáig élt a falu emlékezetében.

Az első leletek és a történelem
1917. április 2-án egy Bozero Lajos nevű fiatalember állított be a pécsi múzeumba. A zóki Várhegyen talált érdekes tárgyakat ajánlott fel megvételre Szőnyi Ottónak, a múzeum igazgatójának. A tárgyak között volt az azóta is legszebbnek számító zóki lelet, egy kisméretű, madár alakú edény. Gazdagon díszített cserepek, továbbá néhány más agyagedény is volt a behozott anyagban, amelyet a múzeum megvásárolt, és a mai napig őriz. Szőnyi meg is szemlélte a lelőhelyet, és az ott talált további tárgyak alapján megállapította, hogy „a Várhegyen nagyszabású őskori telep van”. A múzeum gyarapodási naplójának bejegyzése őrzi az első leletek pontos lelőhelyét is: ezek özvegy Nagy Józsefné zóki birtokos földjén kerültek elő.

Háború volt, a múzeum nem keríthetett sort a Várhegy régészeti kutatására. 1919-ben Pécs városát és Baranya jórészét megszállta a szerb hadsereg. Ezzel az időszakkal kapcsolatosan megint csak Bozero Lajos neve bukkan fel, nem a múzeum adattárában, hanem a falu idősebb lakosainak emlékezetében. Az akkori szocialista szervezkedés olyan alakjaként emlegetik, aki a lakosságot némileg megfélemlítő hatalomra is szert tett, ráadásul jó kapcsolatban volt a megszállókkal. Annyi bizonyos, hogy a szerb hadsereg a falu lakóinak kényszermunkára fogásával ásatásokat kezdet a Várhegyen. A munkálatokat a hadsereg egyik tisztje, a régészeti ismeretekkel is rendelkező D. D. Karapandni vezette. Az előkerült leletek elszállításáról is sürgősen intézkedtek, ezek megmaradt része ma is a belgrádi Nemzeti Múzeumban van.De miért kezdett ásatást a hazánk egy részét megszállva tartó idegen hatalom hadserege egy baranyai szőlőhegyen? A pontos választ egyszer talán sikerül megadni a huszadik századdal foglalkozó történészeknek. Az ősrégész csupán találgat, mert egyértelmű dokumentumok nem állnak rendelkezésre.
Az nagyon valószínű, hogy a lelőhelyre Bozero hívta fel a megszállók figyelmét. Az viszont tény, hogy a Várhegyen talált és ma is található kerámia – belső oldalukon is díszített tálak, mészbetétes edények – annyira jellegzetes, hogy a régészeti kort és kultúrát illetően szinte első pillantásra felismerhető, a régészettel kicsit is ismerős ember számára könnyen azonosítható. A Vukovár melletti Vu‰edol és az Eszékhez közeli SarvaÓ teljesen azonos típusú leletei már a század eleje óta jól ismertek voltak. A zágrábi iskolázottságú Karapandni‰ számára a meghatározás nem jelenthetett problémát: egy jellegzetesen szlavóniai törzsterületű – olykor szlavóniainak is nevezett, az őskor időszakába tartozó régészeti kultúra tipikus és gazdag lelőhelyére vezették a megszállt Baranyában.

Hogy az ásatásokat haladéktalanul megindították, az szinte kétségtelen. Elegendő lett volna ehhez akkor egyetlen tiszt régészeti érdeklődése? Magyarországon éppen osztozkodtak, a nagyszerb törekvések a megszállt területek elcsatolását célozták. Nem éppen a Szlavónia és Baranya egykori kulturális egységét bizonyító leleteket akarták ennek a törekvésnek egyik igazolásául felhozni? Nem az első, sajnos nem is az utolsó lett volna ez az ásatás azoknak a kutatásoknak a sorában, melyek célja az egyébként nem indokolható területi követelések igazolás ősrégészeti tények szándékos félreértelmezése, „történelmi jogok” emlegetése révén.

Nos, az annexióból nem lett semmi, de az tény, hogy az 1970-es évekig a Belgrádban lévő anyag számított a legnagyobb tételszámú zóki leletegyüttesnek, bár csak néhány edényt közöltek belőle az 1930-as években.
Zók-Várhegy régészeti világhíre
Karapandžić ásatásáról nem maradt fenn részletes dokumentáció. 1923-ban megjelent közleményéből annyit tudhatunk, hogy a feltárás a Várhegy fennsíkjának központi része közelében, attól keletre volt. Tapasztott házpadlókat és tűzhelyeket, valamint „kunyhógödröket” említ, de sem leleteket, sem a leletek előkerülési helyére vonatkozó adatokat nem közöl. Mindazonáltal a Belgrádban és Pécsett őrzött, a 30-as években publikált edények alapján Zók mint a „Vućedol-Laibach” típusú anyag legfontosabb magyarországi lelőhelye vált ismertté. Török Gyula, a pécsi múzeum régésze egy kényszerűen kis területre, és - a II. világháború idején – alig pár napra korlátozódó ásatás során tisztázta, hogy a dombtetőn volt egy korábbi, későrézkori település is.

Ezután eltelt három évtized újabb ásatások nélkül a Várhegyen. A szőlőhegy csendesen őrizte kincseit, annál élénkebben folytak azonban a viták addig megismert leleteinek értékeléséről. A megélénkülő őstörténeti kutatások azt próbálták meg tisztázni, hogy mi volt a szerepe az európai bronzkor kialakulásában a Zókról és Vućedolról ismert régészeti kultúra népének, tulajdonképpen milyen korszakba tartozott, kik voltak a szomszédai, melyik népcsoport telepei voltak előtte, kik jöttek utána? Mindazok a feltevések, elméletek, amelyek az ősrégészeti viták során megszülettek, tévedéseikkel együtt szükségesek voltak a közép-európai korai bronzkor ma is egyre újjáépülő rekonstrukciójához. Mindeközben a Várhegy neve régészeti tananyag lett, a kutatók emlegették Kaliforniától Moszkváig és Belgrádtól Varsóig. Valóban világhírűvé vált az ősrégészek körében, bár csak kevesen tudták, hol is van pontosan, és alig néhányan jártak rajta. Amíg a tetőn minden talpalatnyi helyet féltve óvott szőlők borítottak, nem is lett volna könnyű ásatást kezdeni. Mégis, az 1960-as években már minden ősrégész tudta, hogy Zók-Várhegy nagyon fontos lelőhely. Pontosan meg lehetett fogalmazni mindazokat a kérdéseket, amelyek megválaszolását a lelőhely további kutatásától várni lehetett.

Ezen a ponton röviden összegeznünk kell azokat az elméleteket, amelyek segítségével az újabb ásatások megkezdése előtt a Kárpád-medence későrézkori és korabronzkori történetét, a Kr. e. 3. évezred kulturális térképét megkíséreltük rekonstruálni.

Fő vonalait tekintve tisztázott volt, hogy a rézkor végén, az egész Kárpát-medencében egy egységes anyagi kultúrájú népesség különböző csoportjai laktak. Ez volt a Badeni kultúra népe, amely már ismerte a szarvasmarhák által vontatható, még tömör kerekű kocsit, nagy kiterjedésű, nyílt telepeken élt, szertartásai során szarvasmarhákat áldozott, viszont kevés réztárgyat hagyott hátra, aranyat pedig alig-alig látott, ami azért különös, mert a korábbi kultúrák mindegyike bővében volt a réznek, és nem voltak ritkák az arany ékszerek sem.

Eléggé nyilvánvaló volt tehát, hogy a Badeni kultúra népe választja el egymástól a rézkori „autochton” fémművességet, és a korai bronzkor sokkal „nemzetközibb”, a Fekete tengertől és Anatólia partjaitól az Alpokig egységes, új típusú metallurgiáját. Ezért a Badeni kultúrát közvetlenül követő korszak leletanyagát kellett kiválasztani, meghatározni, hiszen ez lehet azoknak a népcsoportoknak a hagyatéka, akik a bronzkori fejlődést megalapozták. Tudjuk, hogy a Badeni kultúra után jelentős változás következett be, de nem tudtuk pontosan, hogy kik hozták létre, és azt sem, hogy közelebbről mikor, milyen körülmények között történt mindez.

A legfontosabb kutatási eredményeket Bóna István és Kalicz Nándor érték el, akik részben balkáni, részben sztyeppei eredetű népcsoportok megjelenésével magyarázták a Kárpát-medencei változásokat. Jól feltárt rétegsorok alig álltak rendelkezésre, ezért a jellegzetes formák, típusok csoportjainak meghatározása szolgált következtetéseik alapjául.

Azokban a leletegyüttesekben, melyeket Kalicz Nándor a bronzkor első szakaszára (ahogy az 1960-as években még gondoltuk, Kr.e. 2000-1800 körüli időre) keletkezett, szinte korjelzőként fordul elő egy olyan edény, amely Zókról is jól ismert volt, hiszen Török Gyula szép példányát tárta fel. Ez egy alacsony talpon álló, nem túl mély tál, amelyet külső és belső oldalán bemélyített, gyakran fehér mészbetéttel kitöltött minták díszítenek. Röviden csak belsődíszes tálnak szokás nevezni. A jellegzetes edény nevezetes lelőhelye alapján Kalicz Zóki kultúrának nevezte el az általa feltételezett nagy korabronzkori kulturális egységet, ezen belül pedig három, nagyjából egykorú csoportot különített el, nevezetesen a makói, nyírségi és Vuedol csoportot (maga Zók-Várhegy az utóbbihoz tartozott). Később kiderült, hogy az egységes „Zóki kultúra” elmélete téves volt. Amit eme kultúra helyi csoportjainak véltünk, azok valójában külön-külön régészeti kultúrák, amelyek kora is különböző, vagyis nem ugyanazon, hanem egymást követő időrendi fázisokhoz tartoznak.

Bóna István szintén tipológiai alapon, a jellegzetes egyfülű korsók és hengeres testű palackok előfordulását elemezve határozta meg és „somogyvári csoport” néven különítette el a korai bronzkor másik kulturális egységét. Ennek leleteiről viszont megint csak később derült ki, hogy a Vuedol-Zók típusú telepeknél fiatalabbak, A Zók-Várhegyről ismert anyag egyenesen az időrendi és értékelési zűrzavar közepébe került, amikor a közeli Nagyárpád leletei között a zóki tárgyakhoz hasonló típusok mellett a jellegzetesen „somogyvári” hengeres palackok és egyfülű korsók is előkerültek, és megszületett az egységes „Zók-Somogyvár kultúra” elmélete is. A bizonytalan és tisztázatlan időrend, az egymásnak ellentmondó feltételezések már szinte lehetetlenné tették a későrézkort követő korszak történeti értékelését, ideje volt ismét a közvetlen forrásokhoz fordulni. Alapvetően szükségesnek látszott a már nagyon is elhíresedett, de évtizedek óta nem kutatott Várhegy újabb ásatása.

A Várhegy múltjának feltárása: az 1977-1987 közötti ásatások eredményei
Az újabb ásatások megkezdését illetően szerencsés körülmény volt, hogy 1977-ben a Várhegy fennsíkjának északi részét már nem borították mindenütt szőlők. Munkánk célja a lelőhely kultúrrétegeinek tisztázása, szaknyelven a stratigráfia megállapítása, és az őskori településtörténet körvonalazása volt. Ásatásunkat 1977-ben kezdtük, és célkitűzésünket húsz év alatt sikerült teljesíteni. Mivel jelentős mennyiségű leletanyag restaurálása, rajzolása és rendszerezése is megtörtént, megvan a lehetőség arra, hogy ezen a helyen nem a feltárás időrendjében, hanem az egyes régészeti korszakok szerint csoportosítva ismertessük a fontosabb eredményeket, egyben bemutassuk a lelőhelyet.A dombtető legkorábbi kis településének maradványai a középső rézkor legelejéről származnak. Az ú, természettudományos kormeghatározási módszerek alapján már eléggé biztosan tudhatjuk, hogy ez az időszak Kr.e. 4000 körül kezdődött. Az ekkoriban a Várhegyen megtelepült kis közösség a Lasinja-Balaton kultúra néven ismert népességhez tartozott. Ennek a kultúrának a leletei főleg a Dunántúl déli felén és a hazánkkal határos horvátországi vidékeken kerültek elő.

A Várhegyen mindössze néhány tüzelésnyom, hulladékgödör került elő ebből a korszakból. A Várhegytető felszíne ekkor még csak helyenként és vékony rétegben volt világosbarna erdőtalajjal borítva, és az első megtelepülők nem is hagytak jelentős kultúrréteget maguk után. A feltárt gödrökben talált régészeti anyag Zókon előkerült típusai a horvátországi leletekkel mutatnak közeli rokonságot, kulturális azonosságot. Olyan sajátosság ez, amely szinte az egész őskorban jellemző a Mecsektől délre fekvő régióra, és ami egyben azt is jelzi, hogy az észak-balkáni és kárpát-medencei kultúrák egyik fontos érintkezési területe volt a Mecsek-Dunaszekcső vonaltól délre fekvő vidék.

Akármilyen alaposan igyekeztünk elvégezni az őskori település kutatását, történetének minden részletét nem tisztázhattuk, hiszen az ásatás csupán területének tizedrészére terjedt ki. Így csak feltételezhetjük, hogy a legkorábbi kis rézkori telep az erdős-bozótos dombtetőn kialakított tisztáson néhány kisméretű, paticsfalú házból állt. A gabonaföldek a teleptől délre levő irtásokon lehettek, a háziállatokat a telepen és a telep közelében tartották. A meredek lejtőkön ösvények vezettek a mély völgyben fakadó forrásokhoz, és a széles völgyében kanyargó vízfolyás – a mai Pécsi-víz – nádas, mocsaras partjához, no meg a környéki erdők felé, ahol halászni, vaddisznóra, szarvasra, sőt hódra vadászni lehetett.

Az ásatási megfigyelések alapján bizonyosnak látszik, hogy ez a kis korai telephely már elhagyott volt a késői rézkor kezdetén, amikor a Badeni kultúra népének egyik csoportja megtelepedett a tisztáson. Ez Kr.e. 3400-3200 között történhetett. Hogy ezt megelőzően mennyi idegi volt lakatlan a Várhegy, nem tudhatjuk pontosan. Ismerjük azt a jellegzetes, betűzdelt mintákkal díszített kerámiát, ami a Badeni kultúrát közvetlenül megelőző korszakra jellemző. Ez ugyan csak néhány cseréptöredék formájában került elő ásatásunkon, de előkerült. Ez alighanem azt jelenti, hogy a település intenzitása csökkent, de az egykori faluhely tisztása ismert volt, az utak, ösvények nem bozótosodtak el teljesen, a pusztává vált szántóföldön olykor legeltettek, a falu befüvesedett helyén időnként összeütöttek egy- egy kunyhót. A vízpart fölött, az erdők között így várhatták meg a rég kitaposott ösvények, tisztások és irtások a Badeni kultúra népét, a későrézkori település létrehozóit.

A későrézkori települési szakasz tovább tartott, mint az előző. 15-20 cm vastag, szürke színű talaj, járószint rétege maradt utána. A leletstatisztika alapján világos, hogy a falu az úgynevezett klasszikus badeni korszakban élte virágkorát, és nagyon valószínű, hogy a közösség létszáma folyamatosan gyarapodott.

A Várhegyről származó badeni szórványleletekre már Banner János is felhívta a figyelmet, az általunk feltárt leletek alapján az egész Dunántúlról jól ismert korai klasszikus fázisra, a Kr. e. 4. évezred vége előtti századokra keltezhető ez a település. A sötétszürkére égetett, fényezett felületű edényeket besimítások, úgynevezett kannelúrák, vagy benyomott pontsorokból és hálómintába rendeződő bekarcolásokból álló minták díszítik. Merítők és poharak gyanánt szolgáltak a kis űrtartalmú, magasfüfű bögrék. Jónéhány példányban előkerült a legtipikusabb badeni edény, a kétosztatú tál, aminek belső terét egy kisebb és nagyobb részre osztja egy vékony, legtöbbször ívelt válaszfal. Talán van okunk gyanakodni arra, hogy ez a sajátos edényforma egy rendszeresen fogyasztott ételfajta tálalására szolgált. Valószínű az is, hogy lagalábbis az ünnepeket, szertartásokat erjesztett, tehát részegítő italokkal is megvidámították a későrézkori falu lakói. Aligha vizet ittak ugyanis azokból a bögrékből, amelyeket egy lesimított aljú gödörben tucatszám találtunk teljesen ép állapotban. Ez a gödör arra szolgálhatott, hogy benne eltüntessék a valamely ceremónia során használt és újra már semmi más „profán” célra nem használható edényeket. Áldozati gödör volt ez, ugyanúgy, mint a badeni telepeken gyakorta megtalálható, Zókról is ismert másik kultuszgödörtípus, amelybe egy vagy két feláldozott szarvasmarha tetemét helyezték. A hulladékkal betöltött agyagkitermelő gödrök és áldozógödrök mellett tapasztott tűzhelyek, hengeres, kisméretű tárológödrök és kunyhóalapszerű vermek is előkerültek ebből a korszakból.

Nem találtunk viszont rekonstruálható házmaradványokat, ami megerősíti azt a gyanút, hogy a Badeni kultúra népe, amely a gabonatermesztés mellett főleg szarvasmarha- és juhtartásból élt, ismerte a kocsit, és az agyag orsógombok tanúsága szerint gyapjúfonalból is készített szőttest, alighanem „talpas” szerkezetű házakban lakott. Ezeknek aztán régészetileg azonosítható nyoma nemigen maradt a talajban, hiszen tartóoszlopait nem ásták be a földbe.
A badeni falu nem érte meg a kultúra késői szakaszát. A Palotabozsokról ismert késői típusok a Várhegyen nem kerültek elő. Az elhagyott telephely, a mocsaras völgyön át a Mecsekre tekintő kis fennsík Kr.e. 3000 körül megint új lakókat várt.

Az új lakók Kr.e. 2800 körül, dél felöl érkeztek. A mai Horvátországhoz tartozó Szlavónia területén már korábban, a badeni korszak legvégével egyidőben ott már kialakított kultúrát hozták magukkal. Azt a jellegzetesen „szlavóniai” vagy más néven „Vućedol” típusú edényművességet, melyet karapandžić már 1919-ben könnyen felismerhetett, és amelynek „cifra” díszítésű, mészbetétes cserepei a Várhegy legjellegzetesebb leletei.

A Vućedol – Zóki kultúra népének ez az előnyomulása észak felé valószínűleg hódító jellegű volt, ami a helyi későrézkori népesség rovására történt. A hódítás Dunaszekcsőig jutott, a dunaszekcsői Várhegyen jelentős, gazdag települést jeleznek az eddig előkerült leletek, a Mecsek – Dunaszekcső vonaltól északra azonban nem ismerünk ide tartozó telepeket.

A Délkelet-Dunántúl megszállásakor ez a népesség már jól szervezett települési rendszerrel, az egységes leletanyag tanúsága szerint nagyon erős kulturális kohézióval, egységes tradicióval és folyamatosan működő kapcsolatok hálózatával rendelkezett. A lakosság nagy része sűrűn beépített, jól védhető magaslatokon élt. Ellentétben a Badeni kultúra egymáshoz viszonylag közel található kis falvaival, a Vućedol – zóki típusú telepek a lakosság összeköltözésére, települési koncentrációra mutatnak. Ebből a szempontból is tanulságos a Várhegy badeni leleteinek összehasonlítása az immár korabronzkorinak nevezhető új település emlékanyagával. Míg a badeni objektumok közül csak kevés származik az első megtelepülőktől, az objektumok (gödrök, kemencék, tűzhelyek) sokasodását pedig a típusok fokozatos változása kíséri, addig a korai bronzkori falu kialakulás rövid időn belül történt, és szervezett munkára mutat.

A későrézkori település maradványait, hepehupáit gondosan elegyengették, és az így kialakított, nagyjából vízszintes felszínen egymáshoz közel álló, 5-8 m hosszú és 3-4 m széles házakat építettek. A házsorok kelet-nyugat irányúak voltak. A házak bejárata minden bizonnyal a déli oldalon volt. Az északi zárófal félköríves is lehetet, legalábbis néhány esetben ilyen formájú tapasztott agyagpadló maradványa került elő. Az úgynevezett „apszisos” alaprajzú ház nem számít ritkaságnak ebben a korszakban Délkelet-Európában. A falakat erős cölöpök közé font, agyaggal tapasztott vesszőfonat alkotta. Úgynevezett paticsfalú házak voltak ezek az épületek, amelyeket egyszerű nyeregtető fedett. A döngölt, gondosan tapasztott padlók az ásató régész számára biztos korszakhatárt jelentenek a későrézkori és korabronzkori réteg között. A korabronzkori első házépítők a badeni telepmaradványok felszínéről, az akkori járószintről ástak mély, lefelé szélesedő gödröket, hogy az épülő házaikhoz szükséges agyagot kitermelhessék. Ezeket a gödröket később hulladékkal betöltötték, vagy részben betöltötték, és tűzhelyet, kemencét alakítottak ki bennük, aligha gondolva ara, hogy a régész számára csak nagy figyelemmel követhető, bonyolult rétegtani helyzetet idéznek elő. Így aztán végső soron könnyítette munkánkat egy olyan hajdani esemény, ami az első korabronzkori falu lakói számára bizonyosan nem volt örömteli: a házak nagy része egy tűzvészben leégett. Az átégett házpadló viszont biztos rétegtani támpont, egy ősi település egyes időszakait segít megjelölni.

A tűzvész után nem az történt, ami a Balkánon, a Közel-Keleten, de a Tiszántúl egyes újkőkori és bronzkori kultúráinál is szokás volt. Az új agyagpadlókat nem az összeomlott házak kissé elegyengetett omladékának felszínén alakították ki. Ha így cselekedtek volna, akkor szinte berendezéssel együtt rekonstruálható házak maradtak volna ránk az alsó, égett rétegben. Nem ez történt. A leégett házak romjai mellett mély gödröket ástak, az innen kiszedett friss agyagot az új padlók és házak építésére használták fel, a tátongó gödröket pedig a leégett házak omladékával töltötték be. A felépített új házsorok nagyjából a régiek helyére kerültek, bár nem mindig egész pontosan, és gyakran az új ház méretei is eltérőek voltak.

Az elismerésre méltó szervezettség mellett egy másik, ennél jelentősebb dologra is következtethetünk a rekonstruált újjáépítési módszerből. Ennek alapján ugyanis nagyon valószínű, hogy már az első korabronzkori falu is kiterjedt a Várhegytető egész északi részére. Sokkal egyszerűbb lett volna a fennsík korábban lakatlan részén az új házakat felépíteni, mint a romok eltakarításával bajlódni, hiszen az égett agyagból álló omladék egy-két tél elmúltával szétomlott, elporladt volna. A telep áthelyezése délebbre nyilván azért nem volt lehetséges, mert a sűrűn beépített korai falut már körülvette az a védőárok, amelynek egy szakaszát a telepmaradványoktól délre fekvő horpadás középvonalában, két másik részét pedig a keleti és nyugati oldalon is, a Várhegy „pereme” vagy inkább „galériája” fölött sikerült is megtalálnunk. Ebből is kitűnik az első korabronzkori telep létesítésének szervezettsége, tervszerű irányítása.A falu nyilvánvalóan hosszú ideig tartó folyamatossága, a mindennapok munkája tehát nem kímélhette, nem őrizhette meg sértetlenül az alapítók tűzhelyeit, házpadlóit. Az utódok által ásott gödrök és alapárkok áttörték, felforgatták, elrombolták a korábbi tapasztásokat, munkagödröket, kemencéket. Ezért a telep egyes fázisainak pontos elkülönítése a feltárás egyik legnehezebb feladata volt, eközben azonban szinte megelevenedett előttünk a népes település életének néhány mozzanata. A házpadlók erről nem sokat mondtak el, azokon csak a tűzhely nyomait találtuk, annál többet mesélt a külső járószint, a betemetett gödrök és összenyomott kemencék sokasága.
Munkák és napok a bronzkori Várhegyen
Feltárás nélkül is tudható, hogy egy népes faluban a családok élete a főzésen, étkezésen, kisgyerekek őrzésén, játékán kívül a közösségi élet eseményeihez, az ünnepekhez, gyűlésekhez ugyanúgy kapcsolódik, mint a perpatvarokhoz, pletykálkodáshoz, a mindennapok egyéb apróságaihoz minden helyen és minden időben. Az anyagi kultúra feltárható emlékei a leggyakoribb tevékenységeket, munkákat jelenítik meg. A már említett házépítés természetesen fontos, de nem túl gyakori esemény volt, az agyagedények kikészítése már annál inkább. A rengeteg gödör közül jó egynéhány az agyag kitermelése során keletkezett, és kezdetben nyilván annak ülepítésére is szolgált. Hogy erre a célra a gödrökben esővizet gyűjtöttek össze, az nagyon valószínű, hiszen az ivásra és főzésre szolgáló vizet a hegy lábától kellett felhordani. A víztárolásra készültek a nagyméretű, hengeres nyakú, amforaszerű edények, ezekből takarékosan, agyagtölcséreket használva töltöttek szükség szerint.

A sok-sok edény készítéséhez tehát helyben volt az ülepített, iszapolt agyag, a nemzedékek óta használatos formakincs és díszítőstílus, de nem volt messze a fehér színű mészbetét alapanyaga sem. A meredek hegyoldalon ma is előbukkan a Pannon tenger üledékéből való meszes konglomerátumok, „mészkonkréciós padok” rétege, az innen szedett mészkődarabokat megtaláltuk a telep járószintjén is.

Semmi sem mutat arra, hogy akárcsak a legdíszesebb edényeket is specializálódott mesterek készítették volna. Az edényművesség ugyanolyan „ház körüli” tevékenység volt, mint az állatbőrök kikészítése vagy a gyapjú fonása. A kerámia kiégetése a kissé mélyített tűzhelyen, lassú és „fedett” tűzben történt, az elkészült edények ezért sötétszürke, olykor egyenetlenül foltos felületűek. Előkerült néhány azok közül a simára kopott kavicsok közül is, amelyekkel az edények felületét még az égetés előtt „bőrszáraz” állapotban fényesre csiszolták.

A szorgos asszonykezek munkáját idézik a szinte százszámra talált agyag orsógombok, a csiszolt csonttűk, de alighanem használták a szarvasagancsból készült simítókat és kalapácsokat, melyek a bőrök puhítására, előkészítésére szolgáltak. A mellettük játszó kisgyerekek számára készültek a miniatűr korsók és tálak. és talán kis játékszereik kerekei voltak az orsógomboktól eltérően lapos, középen átfúrt agyagkorongok.
Az állattartáson és gabonatermesztésen kívül bőséges vadászzsákmány biztosította a közösség élelmezését. Vaddisznók, őzek és szarvasok csontjai fordulnak elő legtöbbször a hulladékgödrökben, ami rendszeres, szervezett vadászatra mutat. Ezeket, és a leletek által nem tükrözött, de joggal feltételezhető háborús vállalkozásokat is nyilvánvalóan a férfiak gyűlésein készítették elő, ami a közösség vezetésének kérdését veti fel, akárcsak a település védelmi rendszere kapcsán említett szervezettség.

A társadalmi szervezetről több bizonyossággal szólhatnánk, ha feltárhatnánk a falu temetőjét, ez azonban eddig nem került elő. A korszakból máshonnan ismert gazdag temetkezések, nemesfémekből készült baltával és tőrrel eltemetett férfiak sírjai alapján joggal feltételezhető, hogy a nemzetségfő, vagy a nemzetségfők egyike főnöki hatalommal rendelkezett, és a környezetében élő előkelő harcosok társadalmi tekintélye általánosan elismert volt. Ennek a csoportnak a számára dolgoztak a fémművesek, akik fegyvereiket és ékszereiket készítették. Fémművesség a bronzkor hajnalán: a zóki leletek jelentőssége
A várhegyi telep több területén is előkerültek ennek az új, főleg baltákat, vésőket és tőröket készítő fémművességnek az emlékei. Az ásatásnak ezek a leletei kiemelkedő jelentőségűek, hiszen a bronzkori technika kezdetének teljes eszközkészletét képviselik. Az agyagból készített öntőformák, a gömbsüveg alakú öntőtégelyek, az olvasztásnál használt fujtató tűzálló agyagból készült fúvókája, az olvasztókemence töredékes maradványai alapján lehet rekonstruálni a bronzművesség hajnalán dolgozó mesterek munkáját. Utódaik kétezer éven át őrizték, fejlesztették a mesterség hagyományait, varázslatos tudományukat olyan tisztelet övezte, hogy a kovács alakja az istenek körében is helyet kapott. A Homérosz által is megénekelt „isteni kovács”, Héphaisztosz a görög mitológia fontos alakja, de kovácsisten a germán Völund is. Mindkét istenséget sátánnak ábrázolják a keletkezésük után évezredekkel lejegyzett mítoszok. A zóki fémművesek eszközei arról a világról mesélnek, amelyben a mesterség és a vele kapcsolatos mítosz kezdete kibontakozott, már kétezer évvel Homérosz előtt.

Az agyag öntőformák alapján tudjuk, hogy a fémművesek a fegyverként és eszközként egyaránt használható baltákat, a famegmunkálásra kiválóan alkalmas lapos vésőket, gyaluéleket, sőt hornyolásra való, keskeny, ívelt élő vésőket is készítettek. A gömbsüveg alakú, peremükön kis kiöntővel ellátott öntőtégelyek a réz megolvasztására, a fém nyersanyag öntés előtti tisztítására szolgáltak. A salakképző anyag ugyanaz a meszes konglomerátum lehetett, amelyet az edénykészítés során a fehér színű mészbetétes díszítéshez is használtak. Az olvasztókemencében izzó parázs tüzét fúvócső segítségével szabályozták. A megolvadt fém felszínén összegyűlt salakot lehúzták, majd az előkészített kétrészes agyag „öntőszekrénybe”, a formába öntötték a fémet.

Az egy település és környéke ellátására dolgozó, tehát nem faluról falura vándorló fémműves számára ésszerű megoldás volt az öntőformákat nem kőből, hanem agyagból készíteni. Ezek a formák nyilvánvalóan nem voltak tartósak, de pótlásunk lényegesen rövidebb időt vett igénybe, mint a kőből készült öntőformáké, és a típusok- vagy inkább változatok –választéka hosszú időn át biztosítható volt. Az egyes öntőformák elkészítésének vagy újrakészítésének feltétele a fából kifaragott „minisorozat” lehetett, hiszen közvetlenül a kész fémbalta alapján nem lehet olyan agyagformát előállítani, amely a mintával azonos méretű eszköz öntését lehetővé tenné. Az agyagforma ugyanis tudvalevőleg zsugorodik égetés közben; annak a mintának tehát, amelynek alapján az agyag öntőforma készült, arányosan nagyobbnak kellett lennie, mint a leendő fémeszköznek.
Nagyon valószínű, hogy a rendelkezésre álló faminta alapján akkor is újra elkészítették az öntőforma mindkét részét, ha csak az egyik oldal negatívja ment tönkre, mégpedig azért, hogy a teljesen azonos összetételt, ily módon az azonos arányú zsugorodást biztosíthassák. Így aztán a kis műhelyekben, csak alkalmanként dogozó fémművesek is viszonylag sok hulladékot, már nem használható eszköztöredéket hagytak maguk után, ami rekonstruálhatóvá teszi munkájukat.

A Zókon is előkerült kis hengeres, vagy enyhén csonkakúpos formájú agyagtárgyak a nyéllyukas balták öntésénél voltak fontosak. A „nyélmag” megfelelő mérete és elhelyezése azért is lényeges eleme volt a munkának, mert ezzel biztosították, hogy az öntőforma két része ne mozduljon el, tehát pontosan illeszkedjék. A zóki öntőformákon megfigyelhető, hogy a nyélmag illesztésére szolgáló kis perem („martni”) kifelé szélesedik, az egyik formán a peremrész fölött látható félgömbös bemélyedés pedig arra szolgált, hogy a nyélmag felső részén kialakított gömbös „fejet” befogadja. Ez a megoldás megakadályozta az öntőforma kélt összeillesztett negatívjának elmozdulását.

Az összeillesztett öntőformák rögzítése egyszerű összekötözéssel nemigen volt lehetséges. Az előhevített formát úgy kellett elhelyezni, hogy a tűzből kihúzott öntőtégely megbillentésével (a salak leszedése után) azonnal sor kerüljön az öntésre. Valószínű, hogy az összeillesztett öntőformát legalább részben agyagba ágyazták, így stabilizálták. Az agyagburkon természetesen nyílásokat kellett hagyni a folyékony fém beöntése és a keletkező gázok elvezetése számára. Ezt követően az öntőformák előhevítését az agyagburok kiégetésével együtt akár magában az olvasztókemencében is elvégezhették, anélkül, hogy az öntőforma egyes részeinek elmozdulásától tartani kellett volna.

De honnan szerezték be a rezet? A fémtárgyakat készítő mesterek nyersanyagellátását ekkor már nem a helyi, alkalomszerű bányászkodás biztosította. A Vućedol-Zók kultúra minden jelentős telepén meglévő, már eléggé produktív fémművességet figyelembe véve folyamatos, sőt szervezett nyersanyagforgalommal számolhatunk. Ez a nyersanyag már szulfidércekből, valószínűleg kalchopiritből származott, és a réz mellett kevés arzént is tartalmazott. Ezért nevezzük ezt a korszakot az ón nélküli bronz, az úgynevezett arzénbronz időszaknak. A fém arzéntartalma az öntést is könnyebbé tette, a szerszámélek is tartósabbak voltak, minta tiszta réz lett volna az alapanyag.

A korai bronzkor kovácsai tapasztalatból tudták, milyen a jó fém, mikor és hogyan változik a láng színe az olvasztó tüzében, ismerték a mesterség fogásait, titkait. Azt nem tudhatták, hogy a forró fémből a levegőbe kerülő arzént lélegzik be munka közben, és így folyamatos mérgezés éri őket. Az arzénmérgezés ideggyulladást okoz, amely először a láb idegeit támadja meg, a láb gyengüléséhez, bénulásához vezet. A bronzkori falvak népe azt látta évszázadokon keresztül, hogy az istenek mondabeli kovácsai is bicegve jár. A történet és a mese egyaránt a Várhegy bronzkor eleji világában kezdődött csaknem ötezer éve már.

A várhegy kulturális öröksége
A virágzó korabronzkori település élete a Várhegyen Kr.e. 2500 körül ért véget. Új népcsoport jelent meg, amely nem koncentrált telepeken lakott, szétszórt falujának maradványai a korábbi telep védőárkán kívül is előkerültek. Ezeknek a nagy kiterjedésű falvaknak a népe lakta a következő évszázadokban a Dunántúl jelentős részét. Telepeiket ismeri a régészeti kutatás Nagyárpád, Kökény, Somogyvár mellett, de a szlavóniai Vinkovci és a Duna-menti Ilok (Újlak) területén is. Edényművességükben csak kevés típus emlékeztet a korábbi korszak pompásan díszített kerámiájára, és a következő évszázadokban nem találjuk nyomát a tervszerűen kialakított, jól védett, sűrűn beépített központi településeknek sem. A korábbi korszak vívmányai, elsősorban a fémművesség új fogásai azonban megmaradtak, és a bronzkor következő másfélezer évén keresztül fejlődtek tovább.

A bronzkornak, Európa első igazán egységes történeti korszakának a legkezdetén élt tehát a Várhegy legnevezetesebb települése, a „Zóki kultúra” faluja. Amiről leletei szólnak, az a mi történelmünk is, mert lakói elődeink voltak itt, és mert utódaik vagyunk itt a Dél-Dunántúlon, Európában.